Minden alkalommal, amikor egy babát, állatkát, sapkát, pelust készítek, érzem azt az izgalmat, amit a teremtés jelent. Keresem a számára megelelő színeket, anyagokat, formát, keresi ő maga, milyen akar lenni. Van, hogy egy gyönyörű csavart-fonott mintás pulóvert kötök egy kisfiúbabának, aztán helyette mégis kantáros gatyó lesz - mert azt kívánja. Izgalmas dolog, nem könnyű nem hagyni, hogy kiugorjon belőlem az :
én ilyennek akarom őt - érzés. De a babák úgyse hagyják :-) Aztán jön az az állapot, amikor már érzelmileg annyira közel kerülünk egymáshoz, hogy el sem tudom képzelni az élelet nélküle. Aztán jön az elengedés: átadjuk a kedves LÉNYT az új gazdájának. Nehéz, ám örömteli is egyben. Minden teremtményünk itt él a szívünkben, erről nap-mint-nap meggyőződhetek, amikor Dominó nézegeti a képeket és meséli, hgoy melyik baba-pelus-sapka kinek készült. És még midnig szereti őket.
Szívünk egy darabkája ott van minden alkotásban. Jó ez így. CSak így jó.
Az viszont különös, hgoy a képeken mennyire mások a babák, mint a valóságban - valaki, aki látta nálam Luca babáját készen, nem ismerte fel a képen. Tén yleg más. Jó lenne, ha valaki megtanítana minimális szinten fényképezni, hogy ne az automata üzemmódot alkalmazzam, mert szeretném, tényleg olyanok lennek a kicsikék, mint amilyenek a valóságban.
Zéti baba készülőben
Dominó minden babát megszeretget, időnként dugdosom őket,nehogy megetesse valamelyik kedves babát leveskével vagy kakajóval
Katinka Peti babája és Luca Rozál babája
Szófia Szonja babája
Óvoda (már kaptak uzsonnát (perecet), msot mesét hallgatnak a dembinszkis buszról és amikor el szeretném tenni biztonságos helyre a másnak készült babákat, akkor jön az instrukció: "mama, ne csináld, az fáj az óvódának!")
1 megjegyzés:
mmmmmmmmmmmm yes I want suck hiscock
Megjegyzés küldése