A természet a mindennapokban

A Waldorf-pedagógia egyik sarkalatos pontja a megfigyelés. A megfigyelés nem csak valaminek a szemlélése, hanem a szemlélt dolognak bennem való tudatos megjelenése is.
Annak idején az első tanárképzési évben szakdolgozatunkban növények- ill. állatok közül választhattunk megfigyelésünk témájaként. Már nem emlékszem, hogyan maradt nekem a tölgyfa, csak arra, hogy csúfosan pocsék dolgozatot sikerült írnom róla. Mert bár én nagyon jó megfigyelő vagyok, a szavaknak nem éppen mestere, így a bennem kialakult érzéseket nem sikerült úgy megfogalmaznom, hogy az mások számára is visszaadja, amit én tapsztaltam. Akkor még. Mára ez a képesség fejlődött bennem jócskán, de gyakoroltam is sokat. PErsze újságíró illetve előadások szónoka nemigen lesz belőlem, de nincsenek is iylen ambícióim :-D

Az óvodában - ideális esetben (én igyekszem az elvekről is mindig írni, mert hát én idealista vagyok) minden héten egyszer, ugyanazon a napon és ugyanazon az útvonalon sétálnak egyet a gyerekek az óvónénikkel. Sétálnak és mintegy észrevétlenül magukba szívják a természet illatát, képeit, hangjait. A változásokat rögzítik magukban. A kisgyermek egy nagy érzékszerv, s mint iylen, minden apró részletet észrevesz.


Az elmúlt hetekben kétszer is mentek sétálni a gyermekecskéink, egyelőre nem ugyanazon az útvonalon, de nagy hatással volt rájuk a séta mindkét esetben. Először az új szekérkével mentek ki a Fő térre gesztenyét szedni, másodszor pedig a Duna-parton tettek egy klassz kirándulást.CSak remélni tudom, hogy idővel ez tényleg a hét egy napjának állandó részese lesz, mert nekünk máris sokat adott.

Dominó is nagyon jó megfigyelő - és nagy szerencsénkre nagyon verbális is, így mindent kérdés nélkül elmesél (ez igen lényeges, ugyanis a W-pedagógia kifejezetten óv attól, hogy kérdezgessük a gyerekeket a napi történésekről). Fontos neki megosztania mindent. A kirándulásokon szerzett benyomásairól is már rengeteget mesélt. Tudjuk, milyen színű és mintájú bogarak szeretnek a paprikavirágon csücsülni, tudjuk, hogy a gesztenye tüskés kabátja megbarnul, ha lehullik, tudjuk, hogy szarkák a hideg télben is itt sétálnak a környéken.

Mi minden nap negyedórával korábban indulunk a szükségesnél, hogy legyen időnk sétálni. Ugyanazon az útvonalon megyünk oviba, minden reggel körbesétálunk a szobornál, hgoy megnézzük, ott vannak-e még a bogarak, bemegyünk a sárkány házába (a Fő-téri kastély) megnézni, hogy van-e még birskörte a fán, hogy az apró díszalmákat hogyan eszegetik a madarak, hogy a cicák melyik bokor alá szaladnak be, ha idegenek járnak arra, megsimogatjuk a szobrokat és játszunk egy malomjátékot a kőből faragott malomtáblán. Ezután végigsétálunk a Laktanya utcán, szedünk botot vagy cseppentőt (egy akácféle fürtökben lógó zöld termése), beköszönünk a tűzoltóknak és belépünk az oviba.

Nagyon fontosak ezek a séták: a mi reggeli sétáink és az ovis séták. Rengeteg dolgot tanulunk belőlük nap-mint-nap. A saját megfigyeléseimen túl az is - sőt, az csak igazán - sokat segít, ahogyan Dominó rögzíti magában a világot.

Milyen jó, hogy nem autóval járunk (még ha iylen szeles lucskos időben néha vágyakozom is egy gyors, kényelmes autóút után) és részesei lehetünk ennek a csodának.
Remélhetőleg hamarosan a közelbe költözünk és akkor még többet és kényelmesebben sétálhatunk oviba-és vissza.

Mama, most elmondom, mi lesz az óvodában ma

- mondja Dominó ma reggel otthonról elindulván.
-Bemegyünk az oviba, én beszaladok egyedül, elköszönök tőled és megyek játszani. És nem kell utána hazamennünk, jó?

És tényleg így lett.

Tulajdonképpen majdnem így ment ez már egy ideje, azzal a különbséggel, hogy az elköszönést megelőzte egy kis sírás minden reggel: én átadtam a gyermeket valamelyik óvónéninek (aki addig boldogan létezett óvódásként, amígy oda nem értünk az ajtóhoz és a távozásom után ismét boldog ovis lett), óvónéni karjaiban a csoportszoba ablakából zokogva integetett, majd, mintha elvágták volna, sírás abbamarad, gyermek el játszani. Ez általában 5-20 másodperc közötti időt vett igénybe, de azért nem hagyott hidegen... Szerencsére óvónénik határozottan támogattak abban, hogy ez így történhessen. De ma már nem kellett karba csücsülni, nem kellett odavinni az ablakhoz, nekem nem kellett elrohannom, végre úgy mentünk oviba, ahogyan azt a nagy könyvben megírták. Dominó szerint holnap is így lesz ez.

Győztünk, és most már tényleg :-)

Ovi-szösszenetek - a szülői közösség

Ez most tényleg egy szösszenet, de annyira jólesik leírnom: valódi, mély és nyitott érdeklődést érzek a szülőkben egymás, különösen egymás gyermekei és az ovis lét megélése iránt. Ahogyan délben várunk az ovi előtt az udvaron, olyan finom, meleg, otthonos az egész. Reggel is jó érezni, ahogy ki-ki tapintatosan kezeli a nehézségeket, teljesen érezhető, ahogyan drukkolunk egymásnak - mindannyiunkért.

Sztrájk

A gyönyörű történetet ott hagytam abba, hogy ama első pénteki napon Dominó ott maradt az oviban, igazi óvodás lett. Örömünk leírhatatlan volt. És ez még csak fokozódott, szerdára már olyan tökéletes volt az összes körülmény, hogy a gyermek klasszikus óvodás módjára beszaladt, letette a babáit majd kijött hozzám elköszönni és usgyi vissza a csoportszobába. Utamra engedett, boldogan.
Délután könyvtáraztunk, pránanadikluboztunk (ez neki egy mésfél órás csendes üldögélés-eszegetés, mindkettőnknek jót tesz), békés-boldogan elaludtunk, reggel pedig hasonló örömmel sétáltunk át a sárkány házából (erről majd később, a napirendnél) az oviba. Minden békés boldog volt. Egészen addig, míg beértünk az öltözőbe. Ott ugyanis rákezdte a gyermek, hogy én most maradjak itt inkább. Mondok: nem lehet, mennem kell dolgozni, a gyerekek itt maradnak, szülők el. De nem, aznap ez nem hatotta meg a fiacskámat. Kicsit küzdöttünk, majd mivel szorított az idő, el kellett jönnöm, óvónénik elvállalták, hogy majd ők megnyugtatják a gyermeket. Aki őrjöngött. Ha valaha álmodtatok már oylat, hgoy valaki elrabolja a gyereketeket a nyílt utcán - na abban az álomban így őrjöngenek a gyerekek. Utólag kiderült, vagy 20 percig tartott - ez nagyon sok! - majd a nap további részében minden rendben volt. Boldog, mosolygós kisfiút kaptam délben ismét, aki otthon is boldogan simult hozzám, csodás délutánunk-esténk volt.
Másnap reggel azonban már a kapuban elkezdett hangosan zokogni: nem hajlandó bemenni sem az oviba, menjünk haza! Valahogy bevonszoltam magunkat (még rágondolni is borzasztó), hgoy megbeszéljem a dolgot A-val. Mondja: igen, jobb, ha most hazaviszem. Talán fáradt. Kicsi még, nehéz neki az ovi. Mint egy kis Maugli. Aztán próbáljuk meg hétfőn újra.

Hétvégén nagyszülőknél voltunk, mivel én most dolgozom vasárnap is, így egyszerűbb. MEgbeszéltük: hétfőn reggel innen megyünk majd oviba, ugyanazzal a villamossal, amivel nap-mint-nap járunk, csak msot a végállomástól megyünk. Mert oviba megyünk. Ez az élet rendje, még Bubika is megy. Ám Dominó köti az ebet a karóhoz: ő haza akar velem jönni, mindig csak velem otthon lenni, inkább nem akar senkivel se játszani, vigyem haza! No erre jött a pránanadí, nekiálltam kezelni, vasárnap éjjel-hétfőn reggel, ám kevésnek bizonyult, szerencsére keresztanyánk elérhető volt (mint mindig) és ránksegített jelentősen. 40 percnyi ottlét után egyszercsak felpattant a gyermekem mellőlem az öltözőben, beviharzott a csoportszobába és édesen gurgulázva elindult a gyerekekhez a bagolyvárba játszani (az persze sokat lendített az ügyön, hogy bizonoys mókusok ellopták a répát a konyhaasztalról és felvitték magukkal a bagolyvárba :-D).

Én pedig eljöhettem haza - volna, de már annyira későn volt, hogy nem értem volna haza munkakezdésre, úgyhogy ma délelőtt az ovi mögött egy padon dolgoztam. Szerencsére meleg volt - holnap az esőben már nem tudnám ezt végigcsinálni. De hiszem, hogy már nem is lesz rá szükség. Vége a sztrájknak.

S hogy mi volt az oka? Mondhjatjuk persze, hogy még kicsi, 3 és fél éves, kellene még egy kis idő. Mondhatjuk, túlságosan kötődünk egymáshoz - én ugyan nem gondolom, hogy túl sok lenne, látom én, miylen szépen lassan oldódnak a kötelékek, de nem is baj, hogy kötődünk, szorosan. Kívánatos lenne ez más anya-gyermek kapcsolatokban is szerintem. Persze az anyának kell elkezdenie a leválást - és hát ezen én dolgozom is már egy ideje. Kisfiacska pedig most megtapasztalja, hgoy attól sem a szeretet, sem a törődés nem csökken, ha nem vagyunk mindig együtt. Nem a kötődés lazul, hanem a kötél :)

Amit legfőbb problémának látok, az pont a kényszer. Hiszen mint annyi minden, ez is alkatfüggő. Egy melankolikus gyermek nyilván annyira meg akar felelni az anyukájának, hogy még arra is hajlandó lenne, hogy - látszólag - simán beszokjon az oviba, ott maradjon. Mondom: látszólag.
Egy kolerikus gyermek azonban másként reagál, a kényszerítő erő belőle dacos ellenállást vált ki. Persze előbb-utóbb rávehető kényszerpályákra, de az egészséges
tiltakozás kezdetben még van, meg is nyilvánul - jó hangosan :-DDD
A tény, hogy újra dolgozom, nem borította ki teljesen az egyensúlyából, érti már, hogy ez fontos. Azonban, amikor rájött, hgoy tulajdonképpen én dolgozás címszó alatt hazajövök és szépen itthon vagyok egyedül, míg ő az oviban, akkor jött a dac és a tiltakozás. Én ezt látom a dolog hátterében.


Ugyanakkor az ovis lét olyan szép új színeket hozott a családunkba, amilyeneket én mindenkinek csak kívánni tudok. Oylan békés, boldog az együttlétünk, Dominó folyamatosan meséli az ovit - én nem kérdezem, magától mesél mindenről: ki milyen ruhában volt, ki kivel mit játszott, mik a szabályok az oviban, miylen mese van, mit játszanak a körjátékban, mi volt a tízórai. És közben sokat mesélünk,nevetünk, jókat alszunk. REggel soha nem kell óracsörgésre ébrednünk, nem kótyagosan megyünk az oviba, hanem már egy reggeli-beszélgetés után. ÉS még akkor is, ha látszólag- persze nyilván a valóságban is - fárasztó az ovi, ez itthon nem jelenik meg, bennünket nem befolyásol. Godnolom, ez azrét télen majd változik, már csak a sok sötét és napsütéstelen idő miatt is. De msot még süt a nap és vége a sztrájnak. Dominó pedig boldogan rohan O-val és H-val tűzoltózni.

Ovi-szösszenetek - az óvónéni feladatai

W-oviban két óvónéni él együtt a gyermekekkel. A munkamegosztás többnyire a fizikai/lelki és a szellemi/lelki feladatok mentén történik, tehát az egyik óvónéni előkészíti a reggeli/napközbeni rágcsálnivaló gyümölcs-zöldség/uzsonna/ebéd alapanyagait, az ebédet (tízórai vagy kicsit későbbi korai ebéd) meg is főzi, közben orrot/popsit töröl, öltöztet/vetkőztet, megölel, odaad, elvesz, mosolyog, dudorász.
A másik óvónéni ezalatt előkészíti a művészeti tevékenységet (rajz/festés/gyurma/cipósütés/gyapjúképkészítés), közben közben orrot/popsit töröl öltöztet/vetkőztet, megölel, odaad, elvesz, mosolyog, dudorász.

Mindezeken felül mindkét óvónéni folyamatosan megfigyel, rögzít, biztosítja a kinti és benti szabad játék és munka feltételeit és maga is folyamatosan elmélyült tevékenységet végez. Együtt csinálják végig a ritmikus rész körjátékait és a mesét a nap végén.

Minden nap van hosszú kinti játék, az eső/hó/sár nem akadály, hanem az életünk természetes része, kívánatos megélni. Örömteli a sarazás, homokozás, nem baj, ha sáros/piszkos lesz a ruha, arra való a mosás ;-)

Eme hosszabb bevezető egyrészt az érdeklődőknek lehet érdekes, másrészt jelezni szeretném, hogy az a tény, hogy ma az egyik óvónénink nem tudott oviba jönni, mert megbetegedett, mit is jelent: a másik óvónéni egyedül viszi végig az egész napot a popsitörléstől a kásafőzésen és kinti sarazáson (le-fel öltöztetésen és vigasztaláson )keresztül a benti művészeti munkát is beleértve. Ugyan sok gyermek hiányzik, úgy 15-18 gyermek várható mára, azrét ezt egyedül jókedvűen, tartalommal és figyelmesen végigcsinálni "nem semmi" . És ha azt hiszitek, hogy óvónénink aggódik a mai nap miatt, akkor tévedtek, feleim. Mert végigcsinálja, az bizonyos. És közben még ott van a kicsi fia is a másik csoportban beszoktatáson és időnként oda-oda szalad a mamához egy kis vigaszra. Nem ok nélkül - nekem ez utóbbi is nagoyn fontos. Örülök neki, hgoy ott a kisfia és nem godnolom, hgoy akadályozza a munkát. Sőt! az én kisfiam boldogan meséli őt is. Nekem ez egy kis elégtételt jelent, felteszem, nem kell részleteznem, miért. Van aki érti majd.

Petike! Juliska! Megyünk az oviba! - hívja Dominó a babáit minden reggel 7-kor. Néha Juliska otthon akar maradni inkább.

Tegnap este írtam egy hosszú jegyzetet a szülői est után, egy elkeseredős-kétkedőset, aztán mára megváltozott az egész tartalom. Ennyi érvényes belőle:

A második szülői estünk után itthon csücsülök és rágom a tanulságokat - a levontakat és amik még csak gomolyognak alakot öltögetve.

Nos, a mai nap kínált nekünk mindent: sírást, belenyugvást, elhatározást, reményt és katartikus örömet. Pont, mint az életünk úgy általában, egy napba sűrítve a lényeg.

Óvodás lett a kisfiam.


Két hete kezdődött. Akkor már a régi gyerekek túl voltak az egy hetes újraegymáshozszokósösszemelegedős találkozásokon, jöhettek az újak. Sok új gyermek van, néhányan közülük szerencsésen testvérrel-unokatestvérrel-közeli baráttal együtt, más, nagyobb gyerekek egyedül, de némi ovis múlttal a hátuk mögött gyorsan megszokták a helyzetet.

A kicsiknek (3,5-4,5 között) ez nem megy könnyen.

Szerdán az udvari játékra csatlakozhattunk, azon a héten végig másfél óra volt a mi óvodai életünk. Nehéz volt, Dominó nem értette, miért nem megyünk már reggel, hattól tízig a feszült várakozásba teljesen belefáradt, majd az egyórás kinti játék után méltatlankodott, amiért már haza kell jönnie. Biztató kezdet volt.

Hétfőn jöhetett a reggeli kezdés, az izgalom, a boldogító remények. Eleinte elég jól ment a dolog, én az előtérben kézimunkáztam a többi várakozó szülővel, sikerült mindig elég hamar visszaterelnem Dominót a csoportszobába, ha valamit szeretett volna, sikerült könnyedén az óvónénikhez átirányítani. Viszonylag kevés kijárkálással kihúztuk 10-ig, amikor az óvónénik szeretettel elbocsájtottak minket többi apróka sorstársunkkal. Újabb méltatlankodás: még maradjunk, még játsszunk, mikor maradhatunk itt sokáig?

Szerdán már kevesebb volt a bent töltött idő és több az előtérben időzés, bár szívesen részt vett a művészi tevékenységekben, boldogan rajzolt, festett. Szerdán már fáradtabbak voltak a gyerekek az esős idő miatt, de azrét elég jól ment a nap, csütörtökön már többször kellett határozottan visszaterelni, pedig volt cipósütés is, ma reggel pedig egyáltalán be sem volt hajlandó lépni a csoportszobába. Óvónénire rá se nézett, sőt, kijelentette, hogy nem szereti(nekem jelentette ki). Mindezt úgy, hogy közben folyamatosan az oviról beszél, mindenkit figyel, tudja, kin milyen ruha van, hgoy hívják, mit játszik, alig várja, hgoy menjünk. CSak épp úgy gondolja, az ovi az a csodajó hely, ahol a mama is ott van. Hát bizony nem . És az (Isten áldotta csodakedves szeretetgombóc) óvónénire azért haragszik, mert ő az, aki őt a mamától elválasztja. Micsoda érzelmek hullámzanak egy ilyen ovibeszoktatással a kisgyermekben! Mekkora óriási lépés végleg leválni a mamáról! És mekkora dolog leválni a gyermekről...
Szerencsére én már az ovikezdetre sikeresen túljutottam a leválásnak a nagy részén és biztosan állíthatom, hogy óvodaérett lettem. És még így is, ennyi teherrel kevesebbel együtt is nagyon nehezen ment a dolog. Ma reggel, amikor egy fél órája már körülöttem sertepertélt makacsul a gyermek, mindkét drága óvónéni folyamatos hívó szavára sem hajlandó bemenni, akkor azt éreztem: feladom. Hiába, hogy hétfőtől dolgozom és muszáj, hogy a kicsi ember ovis legyen, én ezt a fájdalmat most nem tudom rárakni, várjunk még, majd valahogy visszatalálunk egy-két hónap múlva az ovihoz - gondoltam én ezt, mert azért ki nem mertem még mondani, annyira akartuk ezt az ovit mindannyian. Ott ültem az előtérben, kezemben a horgolótű és tanácstalan voltam. És akkor jött a drága A és azt mondta: ez így nem fog menni. Menj el a boltba, sétálj egyet!
Tudvalévő, hogy W-oviban hosszú a beszoktatás, néha egy fél évig is eltarthat. Mert óvatosan, lassan közelítünk. A mi ovinkban híresen hosszúra nyúlnak ezek a beszoktatós idők..És akkor itt vagyunk mi, akiknek muszáj gyorsan beszokni. Muszáj Úr nagy úr... De ezzel megszegünk egy csomó alapvetést, amely a gyermek érdekét szolgálná. Viszont néha szabályt kell szegni. Most is így tettünk: úgy mentem el az oviból, hgoy nem szóltam Dominónak, egyszerűen elillantam, rábízva A-ra és K-ra a dolgot.

Sétáltam, gesztenyét szedtem, meglátogattam kedves barátaimat, elmentünk a közeli játszótérre és nagyokat beszélgettünk az élet dolgairól. És akkor, úgy másfél óra után csörgött a telefon: A. hívott. Nem, nem kell visszaszaladnom, azrét hívott, hgoy megnyugtasson, minden nagyon szép, ráérek, csak később menjek. Délre? - kérdem én. Nem, csak fél 1-re. A mesére is maradhat!!! Aki túl van már egy ilyen boszoktatáson, érti csak: a mesén ott maradni mindent jelent. Óvodaérettséget, a képességet, hogy egy közösségnek tagja legyen. A mese mély, lelki-szellemi táplálék, azt végigülni csöndben egy egész nap után hatalmas dolog.

Én akkor, ott a telefonban oylan hálát és boldogságot éreztem, amit leírni szavakkal nagyon nehéz. Ezek a csodás emberek, a mi óvónénijeink, a csoportban lévő fantasztikus gyerekek és az én édes Zsömlegombócom együtt csodát tettek. Mikor fél 1-re odaértem, az ölelés után azzal fogadott: maradjunk még itt az oviban, ne menjünk még haza!

Óvodás lett a kisfiam.
Hétfőn munkanap :-)

Kedves barátom: szeptemberi tanévkezdés

Persze, még augusztus van, de egész hónapban érződött már szeptember szele. Hónap elején már vastag avartakaró ropogott a Ligetben a lábunk alatt. CSípős reggelek és fázós esték találtak minket a szabadban gyakorta. Lehet, hogy ez így nem hangzik nagyon vonzóan, de a szeptember egy olyan dolgot is jelent nekünk, ami engem is mindig, egészen kisgyermek korom óta folyamatosan boldogsággal tölt el: a tanév kezdetét. Jelesül nekünk ez most óvodát jelent, a kisfiam első hivatalos közösségét (bár igen sok eddig megismert és megszeretett közösségi taggal együtt), hát különösen izgatott várakozással tekintünk a tanév elé.

A Waldorf intézményeket a szülők tartják fent. Anyagilag, lelkileg, fizikailag. Ez rengeteg - külső és belső - munkát jelent. A héten takarítottunk és felújítottunk. Mivel ez a mi gyönyörűszép óvodánk elég régi már, sok, jól bevált bútorral és tárggyal, így azokhoz alkalmazkodva tudunk tovább dolgozni, nem kell teljesen előről kezdeni a munkát.

A nyáron több apróbb-nagyobb felújítási munkát végeztek a szülők, a héten pedig mindannyian belevetettük magunkat a - jól megszervezett! - munkába. Takarítottunk, mostunk, festettünk, olajoztunk, szögeltünk, fúrtunk. A végeredmény egy csodás ovi lett. ÉS az egész munka annyira gördülékenyen, békésen, örömmel teli zajlott, hogy ez nem is lehet kétséges. Msot már csak az óvónéniknek van dolga, akik megszellemítik - önmagukból és az univerzumból merített szellemiséggel - a kis csoportunk mindennapjait. Persze ehhez majd mi, szülők is hozzáadjuk a magunkét.

Ma megkezdődött a tanév, hivatalosan is: kirándultunk. Együtt, az óvónénik, a szülők, a testvérek és legfőképpen a szemünk fényei. Az óvodások. Akik az óvónénikkel (és néhány apróbb, egyedül még menni nem akaródzó gyermek szüleivel együtt) sétáltak egyet egy különleges fához és ott megkapták a jelüket. Midnenki kapott egy festett kövecskét, amin a jele üvegfestékkel felfestve csücsül. Dominó egy narancsszínű követ és lovacskát kapott.
Ez a jel dolog többünknek gondot okozott korábban - nem igazán illik bele a waldorfos képbe, szükségtelen is. De a mi két kedves óvónénink olyan módot talált a jelek átadására, hogy még ezt is jó szívvel el tudom engedni - és talán a többek is így gondolják ezt. Végülis erről szól a mi felnőtt ovis létünk - egymást támogatva kell dolgoznunk a gyermekekért és néha kompromisszumot - nem megalkuvást!!! - kell találnunk.





Úgy dél felé irgalmatlanul fáradt gyerekekkel bandukoltunk le a hegyről. Találtunk egy halott szervasbhogarat, Dominó tenyerébe épp belefért. Egyetlen gyerektől se hallottam, hogy fúj, boá, undorító izé, hanem mindenki jött megnézni, legtöbben nagy örömmel konstatálták, hgoy hamarosan a bogárka is megy az oviba. Majd az óvónénik megtalálják a helyét. Ahogy a miénket is megtalálták.


A nyáron néhány szülővel horgolni tanultunk, labdahálót készítettünk (amivel hagyományosan a második osztályban kezdődik a horgolás, számos okból), most pedig folytatjuk majd a heti összejövetelünket: kis palacktakaró táskát horgolunk/kötünk/varrunk. Ez egy hagyomány itt, mivel a waldorfos gyerekek esőben-fagyban-sárban a szabadban játszanak - többnyire hatalmas mozgásigényüket bőségesen kielégítő ugrálás-rohangálás közepette), kell a folyadékutánpótlás. Erre itt nálunk mindenkinek van egy kis félliteres palackja, amelyet egy kis felakasztható táskába teszünk. Mint egy kis válltáska. Télen melegít, nyáron nem csúszik ki az izzadt tenyerekből a síkos vizesüveg. És közben pedig a heti rendszeres séta alkalmával a vállon lóg, hogy kéznél legyen.

Hát így, iylen sok tervvel, örömmel indulunk neki a kisbaba-kisgyermekkorból egy újabba. Jó nekünk :)

Hétvégi kalandjaink az elemekkel

Pénteken szalonnasütést szerveztünk a Róka-hegyen. Végül azokkal az ovistársainkkal, akik épp nem nyaraltak-szülinapoztak - illetve akiket nem zavar a húsevés látványa - felmentünk a hegyre és viszonylag hamar összerittyentettünk a helyi faanyagból egy kis tüzet, a boronatárcsán pedig meg is sült a szalonnamüzli (mindenféle zöldségeket hozzásütve). A gyerekek pedig nyárson sütöttek az uborkától az almáig mindenfélét a szalonnájuk mellé. Ugyan 5 másodperc alatt áztunk bugyiig csuromvizessé (esőkabátban és ponyva alatt is), de csodás volt együtt ázni a hegyen. Aztán életem legfinomabb armagnac-ját kortyolgatva és a megsült midnenféle finomságokat eszegetve jól elanekdotáztunk az eseménydús estén. Ez volt Dominó első esti programja - és nagyon jól sikerült. Azóta már elmesélte nekem, hogy mennyire szereti a villámot, és Peti is felmegy ügyesen az égre és lehoz neki onnan időnként szép kicsi villámokat, mert azokat ő úgy de úgy szereti! Anyja fia. Bolondulunk a viharért.

Másnap reggel kölcsönkaptunk egy bicajt és kikerekeztünk a Hajógyári szigetre. Hasítottuk a levegőt, mámorító volt! Mintha nyaralnánk: Római-part, Csillaghegy, Duna, sziget, bicajozás, szalonnasütés. Hát így aztán lehet élni, kérem :-D

Gyereksziget az óbudai Hajógyári szigeten. Tudtam korábban is róla, de én nem bírom elviselni azt a gagyi vidámparki hangulatot, ami ezt körülveszi, így eszembe se jutott, hogy kimenjünk. (tudom, apukám msot erre rámpirítana: bezzeg gyerekkoromban nem derogált a buli! Na persze, de akkor nem volt más. Ahhoz szokott szemünk-fülünk. Azóta viszont már más a világ, mi is mások vagyunk )

Szerencsére kedves ovistársaink meggyőztek: van ott értelmes időtöltenivaló is. És milyen igazuk lett!

Lehetett báránykákat és lovakat simogatni:




Kötöttem kosarat nagy megelégedéssel




Míg én kosarat fontam, Dominó mellettem autózott, illetve Szilvivel vert kötelet - ebben már van gyakorlata, hiszen a Retextiles rendezvényeken segédkezett már a fötrőtekerésben korábban is.





A Huszárlovascsapat kínálata a lovas élményeket: körmözték a lovakat, lehetett férfias játékokat játszani (patkó- és karikadobás, kardkészítés) és lovagolni.



Persze Dominónak is izgalmas és örömteli időtöltést jelentett az egész lovas kompánia. Lehetett a karikákat hajigálni, bottal célbadobni és legfőképp lovagolni és a lovas bácsikkal beszélgetni. Élete első lovaglását most kapta ajándékba - mindjárt a legnagyobb lóra ülhetett fel - és ugye, mintha csak odateremtették volna nyeregbe? (eprsze a tűző napon telefonnal fényképzeni nem eredményez művészi áélmáényt, de azért felismerhető a gyermek a nagy fehér lovacskán (a fehér az lómegnevezésben szürke :-D)Ezen magam is meglepődtem, épp akkor ébredt, amikor elkezdődött a lovagoltatás (bizony, még mindig hordozom a 3 éves kisfiamat!), arra számítottam, hogy egy kicsit meg lesz szeppenve, de nem.





Megtanultunk jelnyelven rengeteg állatot, a legfontosabb kifejezéseket és rendkívül jól szórakoztunk. Tanárunk egy csodás fiatal pedagógus , nagyon sokat tanultam tőle. Egy pillanatig nem hagyta elkalandozni a figyelmünket. Nekem ez volt a nap fénypontja.



A kiállított rendőrautóban beülve pedig minden gombot végignyomogatott, nagy boldogan vezette az autót a rendőrbácsikám :) majd mindannyiunk meglepetésére az urh- készüléken beszólt a központba, ahol visszaválaszoltak neki - volt nagy derültség :-D

Végül egy nagyon szép napot töltöttünk ott - és sikerült teljesen függetlenedni a csinnadratta cirkusztól - két világ volt ott egymás mellett. Jövőre is elmegyünk majd, így tényleg érdemes.