Sztrájk

A gyönyörű történetet ott hagytam abba, hogy ama első pénteki napon Dominó ott maradt az oviban, igazi óvodás lett. Örömünk leírhatatlan volt. És ez még csak fokozódott, szerdára már olyan tökéletes volt az összes körülmény, hogy a gyermek klasszikus óvodás módjára beszaladt, letette a babáit majd kijött hozzám elköszönni és usgyi vissza a csoportszobába. Utamra engedett, boldogan.
Délután könyvtáraztunk, pránanadikluboztunk (ez neki egy mésfél órás csendes üldögélés-eszegetés, mindkettőnknek jót tesz), békés-boldogan elaludtunk, reggel pedig hasonló örömmel sétáltunk át a sárkány házából (erről majd később, a napirendnél) az oviba. Minden békés boldog volt. Egészen addig, míg beértünk az öltözőbe. Ott ugyanis rákezdte a gyermek, hogy én most maradjak itt inkább. Mondok: nem lehet, mennem kell dolgozni, a gyerekek itt maradnak, szülők el. De nem, aznap ez nem hatotta meg a fiacskámat. Kicsit küzdöttünk, majd mivel szorított az idő, el kellett jönnöm, óvónénik elvállalták, hogy majd ők megnyugtatják a gyermeket. Aki őrjöngött. Ha valaha álmodtatok már oylat, hgoy valaki elrabolja a gyereketeket a nyílt utcán - na abban az álomban így őrjöngenek a gyerekek. Utólag kiderült, vagy 20 percig tartott - ez nagyon sok! - majd a nap további részében minden rendben volt. Boldog, mosolygós kisfiút kaptam délben ismét, aki otthon is boldogan simult hozzám, csodás délutánunk-esténk volt.
Másnap reggel azonban már a kapuban elkezdett hangosan zokogni: nem hajlandó bemenni sem az oviba, menjünk haza! Valahogy bevonszoltam magunkat (még rágondolni is borzasztó), hgoy megbeszéljem a dolgot A-val. Mondja: igen, jobb, ha most hazaviszem. Talán fáradt. Kicsi még, nehéz neki az ovi. Mint egy kis Maugli. Aztán próbáljuk meg hétfőn újra.

Hétvégén nagyszülőknél voltunk, mivel én most dolgozom vasárnap is, így egyszerűbb. MEgbeszéltük: hétfőn reggel innen megyünk majd oviba, ugyanazzal a villamossal, amivel nap-mint-nap járunk, csak msot a végállomástól megyünk. Mert oviba megyünk. Ez az élet rendje, még Bubika is megy. Ám Dominó köti az ebet a karóhoz: ő haza akar velem jönni, mindig csak velem otthon lenni, inkább nem akar senkivel se játszani, vigyem haza! No erre jött a pránanadí, nekiálltam kezelni, vasárnap éjjel-hétfőn reggel, ám kevésnek bizonyult, szerencsére keresztanyánk elérhető volt (mint mindig) és ránksegített jelentősen. 40 percnyi ottlét után egyszercsak felpattant a gyermekem mellőlem az öltözőben, beviharzott a csoportszobába és édesen gurgulázva elindult a gyerekekhez a bagolyvárba játszani (az persze sokat lendített az ügyön, hogy bizonoys mókusok ellopták a répát a konyhaasztalról és felvitték magukkal a bagolyvárba :-D).

Én pedig eljöhettem haza - volna, de már annyira későn volt, hogy nem értem volna haza munkakezdésre, úgyhogy ma délelőtt az ovi mögött egy padon dolgoztam. Szerencsére meleg volt - holnap az esőben már nem tudnám ezt végigcsinálni. De hiszem, hogy már nem is lesz rá szükség. Vége a sztrájknak.

S hogy mi volt az oka? Mondhjatjuk persze, hogy még kicsi, 3 és fél éves, kellene még egy kis idő. Mondhatjuk, túlságosan kötődünk egymáshoz - én ugyan nem gondolom, hogy túl sok lenne, látom én, miylen szépen lassan oldódnak a kötelékek, de nem is baj, hogy kötődünk, szorosan. Kívánatos lenne ez más anya-gyermek kapcsolatokban is szerintem. Persze az anyának kell elkezdenie a leválást - és hát ezen én dolgozom is már egy ideje. Kisfiacska pedig most megtapasztalja, hgoy attól sem a szeretet, sem a törődés nem csökken, ha nem vagyunk mindig együtt. Nem a kötődés lazul, hanem a kötél :)

Amit legfőbb problémának látok, az pont a kényszer. Hiszen mint annyi minden, ez is alkatfüggő. Egy melankolikus gyermek nyilván annyira meg akar felelni az anyukájának, hogy még arra is hajlandó lenne, hogy - látszólag - simán beszokjon az oviba, ott maradjon. Mondom: látszólag.
Egy kolerikus gyermek azonban másként reagál, a kényszerítő erő belőle dacos ellenállást vált ki. Persze előbb-utóbb rávehető kényszerpályákra, de az egészséges
tiltakozás kezdetben még van, meg is nyilvánul - jó hangosan :-DDD
A tény, hogy újra dolgozom, nem borította ki teljesen az egyensúlyából, érti már, hogy ez fontos. Azonban, amikor rájött, hgoy tulajdonképpen én dolgozás címszó alatt hazajövök és szépen itthon vagyok egyedül, míg ő az oviban, akkor jött a dac és a tiltakozás. Én ezt látom a dolog hátterében.


Ugyanakkor az ovis lét olyan szép új színeket hozott a családunkba, amilyeneket én mindenkinek csak kívánni tudok. Oylan békés, boldog az együttlétünk, Dominó folyamatosan meséli az ovit - én nem kérdezem, magától mesél mindenről: ki milyen ruhában volt, ki kivel mit játszott, mik a szabályok az oviban, miylen mese van, mit játszanak a körjátékban, mi volt a tízórai. És közben sokat mesélünk,nevetünk, jókat alszunk. REggel soha nem kell óracsörgésre ébrednünk, nem kótyagosan megyünk az oviba, hanem már egy reggeli-beszélgetés után. ÉS még akkor is, ha látszólag- persze nyilván a valóságban is - fárasztó az ovi, ez itthon nem jelenik meg, bennünket nem befolyásol. Godnolom, ez azrét télen majd változik, már csak a sok sötét és napsütéstelen idő miatt is. De msot még süt a nap és vége a sztrájnak. Dominó pedig boldogan rohan O-val és H-val tűzoltózni.