A zoknistoppolás filozófiája

Tartok tőle, hogy kedves olvasóim nagy részének fogalma sincs, mit is jelent valójában ez a szó. Sokáig nekem is csak annyi volt, amennyit a drága, szeretett nagymamám stoppolófája sejtetni engedett. Ő ugyanis egy békebeli sváb polgárlány volt, tanítóképzőt végzett és könyvelést tanult, így kötelező jelleggel kézimunkát is. A kézimunka pedig nemcsak matyóhímzésből áll. Sőt! Elsősorban nem abból, hanem a használati tárgyak elkészítéséből. Valaha egy eladósorban lévő lánynak a főzés-mosás-takarítás, tehát a háztartásvezetés rejtelmei mellett már el kellett készítenie a kelengyeládáját, amelyben a saját fehérneműi mellett voltak törülközők, asztali- és ágyneműk. Bizony, akkor is meg kellett ezeket tanulnia, ha jómódú családból származott, ahol feltehetőleg a kisujját se érte mosószappanos víz soha. És mégis, ez asszonyi kötelesség volt, az iskola pedig akkoriban az asszonyi létre készített fel leginkább.

No nem sírom én vissza az apácazárdákat, a körmösöket és a végeláthatatlan latin szavak magolását, de a kézimunkaórákat és a háztartástant annál inkább. Egy olyan háziasszony ugyanis, aki megtanulta, hogyan kell egy használt abroszból kenyérzsákot (ma bevásárlótáskát varrnék belőle) készíteni, feltehetőleg nem is hajította azt ki. Tehát nem pocsékolt. Nekem pedig ez vesszőparipám: a pocsékolás környezetszennyezést jelent, a környezettudatos ember először is szolidáris, tehát figyel arra, hogy a vásárlásával kinek mit ad (és ezzel mit vesz el másoktól), ugyanakkor arra is, hogy milyen következményei lesznek az illető árucikk beszerzésének. Ezért aztán a zoknispoppolás bizony egy rendkívül környezettudatos elfoglaltság - No meg, nem hagyhatom ki a waldofi szellemben élő kézimunkatanári gumicsontomat se: a kézimunka szellemi munka. Méghozzá nem csak annak a szellemét pallérozza, aki végzi, hanem aki nézi, azét is. Ezért (is) végeznek a waldorfos anyák, óvónők, kézimunka- és osztálytanárok rendre (a gyermek jelenlétében, akár vele együtt is, ha a gyermek szeretne részt venni benne) alapvető háztartási munkákat, ezért varrja meg az óvónő a gyermekek elszakadt ruháját, javítgatja az óvoda elhasználódott darabjait.

Az elmúlt napokban végre én is nekiálltam javítgatni, foltozni, stoppolni. Nemcsak úgy, ahogy régebben, hanem most már szakszerűen, bár egyelőre a stoppolófát egy Dominó születésnapjára kapott tököcske helyettesíti, de vágyom egy régi, békebeli stoppológombára (nagymamámáé sajnos már rég elkallódott).

Hihetetlen békés tevékenység ez! Még a kötésnél is megnyugtatóbb (no meg az ínhüvelygyulladással küszködő kezek is tudnak eféle munkát végezni). Nagyon szépeket lehet közben gondolni, figyelni kell, gyönyörködni a fonalban, az anyag minőségében, tapintásában (kézzel kötött zoknit és Dominó harisnyanadrágjait stoppoltam) az anyag változásában, a zokni átalakulásában. Közben egyre pontosabbak lettek a mozdulataim, a végére már szép is lett szinte az egyik zokni (no mert nem véletlenül tanulták ezt évekig a lányok...)

Így néz ki a dolog egyszerűen, szemléletesen, lépésről lépésre:




Szívesen találkoznék olyan idős asszonnyal, aki még birtokában van a klasszikus kézimunkaórákon tanultaknak, aki meg tudná mutatni egyrészt magukat a munkadarabokat és eszközöket, másrészt használni is megtanítana - akkor is, ha én is tudom, hogy kell. Mert az ő mozdulatai egészen biztosan mások, finomabbak lennének, hiszen gyeremekkorából hozza őket. Én pedig gyönyörködöm a finom mozdulatokban, különösen, ha teremtő mozdulatokról van szó.